Séta a belvárosban

A héten úgy döntöttem, hogy egyedül körbenézek a központban, esetleg vásárolgatok magamnak ezt azt. A nap sütött, szerencsére nem a legmelegebb nap volt. Sokan sétáltak az utcán, az emberek kint ültek az üzletek mellett, kávézgattak, ettek, nézelődtek, beszélgettek. Olyan hangulatosnak éreztem ezeket a helyeket, hogy úgy gondoltam leülök egy kávéra esetleg fagyira is.

Néztem az embereket, egy páran egyedül üldögéltek, akik úgy szintén a másik asztalnál ülőket nézegették, egy páran párral voltak, akik az éhségüket csillapították Érdekes volt nézni őket, mivel csak egymással szemben ültek egy árva szót sem váltottak egymással, mások barátokkal nagy, heves, hangos társalgásokat folytattak.

Ahogy bámulgattam az embereket, egyszer csak jobb oldalról megszólított egy férfi.

– Szia! – mondja mosolyogva.

– Szia! – mondom bátortalanul.

– Leülhetek hozzád? – még mindig mosolyog.

– Hááát, ha máshol nincs hely? – mondom elgondolkodva „Vajon, mit akarhat?”

– Olyan szép időnk van. Mit iszol? Kávét? Én is szeretem a kávét, cukor nélkül. Hogyhogy egyedül vagy?

– ÖÖÖÖ, nem igazán értelek.

– Nem érted a kérdésem?

– Nem. Értem a kérdésed, de mit szeretnél tőlem? Nem ismerlek, csak leültél ide. Ne haragudj, de nekem nem igazán van kedvem beszélgetni.

– Oh, bocsi, tudod itt ülsz egyedül, olyan magányosnak tűnsz, és szeretnélek megismerni. De ha zavarok, akkor lépek.

– Hát ha nem vagy örült, csak kicsit beszélgetni akarsz, akkor jó.

Szó szót követett, a társalgás egyre mélyebb és személyesebb lett. Nagyon jól éreztem magam vele, olyan könnyed, laza férfinak mutatja magát. Már két órája ültünk a kávézó teraszán, mire megkérdezte, lenne- e kedvem vele sétálni menni. Hát persze, hogy volt. Elmentünk a Nymphenburger Schloss-hoz, olyan szép volt, kettesben vele, egyre erősebb kötődést éreztem ehhez a férfihoz, ahhoz képest, hogy nemrég ismertem meg. Mikor már esteledett, mondtam neki:

– Nagyon szép délután volt, köszönöm, de most már haza szeretnék menni, szívesen találkoznék veled még. Jól éreztem magam. Persze, ha te is szeretnéd. Mit szólsz?

– Oh én is csodásan éreztem magam veled, szeretnélek még látni, megadod a számod?

Hazakísért, az arcomra puszit adott, úgy váltunk el egymástól. A fellegekben éreztem magam, egész éjszaka a nap eseményein jártak a gondolataim. Olyan tökéletes volt az a délután. Másnap reggel az első volt, hogy megnézzem a mobilomat, persze se SMS se hívás. Kár, jól esett volna egy jó éjt SMS. Na majd máskor, de remélem ma még hív.

Másnap reggel elmentem dolgozni és egész nap a telefonomat nézegettem, hogy kaptam- e valamit. „Nahát egy üzenet, de jó!!!! A francba anyukám írt. Oh villog a telefonom, valaki hívott…. a barátnőm volt. Nem hiszem el. Lassan lejár a munkaidőm és még mindig nem hívott, miért csinálja ezt? hisz olyan szép délután volt.”

Napok teltek el, és soha nem hívott fel, nem is találkoztam vele, még a kávézónál sem volt többet. Sosem sikerült megértenem, hogy akkor aznap miért ült le mellém.